Full Frame vagy MFT? Szerintünk MFT.

Régi nagy dilemma a fotósok, videósok, filmesek között, hogy a méret-e a lényeg. Mármint a kamera szenzorának a mérete. A mi csapatunk az MFT, vagyis a Micro Four Thirds, vagyis a mikro-négyharmad mellett tette le a voksát annak idején, amikor szintugrás volt. A 35mm FF és az MFT szenzorok közötti alapvető különbséget ez az ábra mutatja meg:

Amint látható, a full frame szenzor négyszer akkora alapterületű. Ezt azt eredményezi, hogy az MFT 2x crop faktorra dolgozik, tehát ha ugyanazt a fókusztávolságú lencsét a két szenzor elé tesszük, akkor a fenti kép szerinti viszonyok érvényesülnek. Ugyanazon a rekeszértéken és kompozíción az MFT gépek egy kétszer szűkebb képkivágást mutatnak. És akkor az MFT gépek “rosszabbak” lennének, mint a full frame testvérek? Nem igazán, bár a vita folyamatos.

 

A képkivágás semmit nem jelent, hiszen ha 2x crop faktorral kell az MFT esetében számolni, akkor az a megoldás, hogy 2x kisebb fókusztávolságú lencsét kell választani. Ha full frame gépre felteszünk egy 50mm-es lencsét, akkor ugyanazon plán eléréséhez az MFT gépre egy 25mm lencsét kell tenni. És így tovább.

Az igazi különbség inkább ott érzékelhető, hogy bár a plán ugyanaz lesz, de a full frame gépek szenzora általában messzebb van a az utolsó lencsetagtól, így az életlen részeken látható elmosódás jóval drasztikusabb. Az ilyen képmezőkön bejövő pontszerű fényforrások körökké, vagy a lamelláktól függően hatszöggé, nyolcszöggé, akár extrém formákká is alakulnak. A FF szenzoron ez az úgynevezett “bokeh” is jóval markánsabb. Ez minket igazán nem érdekelt, ugyanis ezek az amúgy látványos “körök” a háttérben teljesen valószínűtlenek. Az optika tudomány egyik remekművei, de a szem sosem lát ennyire szétkenődött foltokat, így az ezekkel való babrálást meghagynánk azoknak, akik az extrém bokehtől remélik képi világuk elismerését.

 

Ahol a full frame nyerő, az sötét fényviszonyok. Az MFT szenzorok kis alapterületük miatt kénytelenek több képzajt összeszedni, így a mesterséges jelerősítés, vagyis a digitális ISO egyáltalán nem tesz jót az MFT szenzor által a háttértárra továbbított jelnek. Szemcsés, mákonyos, egyesek szerint “macskás”, sőt -, hallottunk már “férges” jelzőt is – lesz a kép, nem így egyes full frame DSLR-eknél. Van olyan videó, amit pl. a híres SOny Alpha A7s géppel holdfényben forgattak és hát amikor ilyet lát egy MFT-s, akkor kicsit elkezd izzadni a tenyere, sóvárogni, nézelődni, vágyni rá, meg minden ilyesmi. Aztán pár perc eltelik és, eljön a kijózanodás pillanata, mikor az ember rájön, hogy legritkább esetben forgat holdfényben, de akár éjszaka is, főleg nem hobbiból, hanem megrendelőknek. Illetve, ha éjszaka kellene forgatni, akkor már lámpát is vinnénk. De azért ez elképesztő, emberek:

 

És akkor mi szól az MFT mellett? Egyrészt az, hogy az MFT szenzoros gépek új generációja az általunk megfigyelt tesztek során jóval fejlettebb képfeldolgozási módszert alkalmaznak. Így történhetett meg, hogy a Panasonic GH4-es gépe tisztább képet rögzít, mint a legendás, egykoron videókirály Canon 5D mark III, kíméletlenül megfosztva a tróntól. Íme:

Márpedig ez az a pont, amin nem lehet utómunkával segíteni, elfedni a hiányosságokat, vagy hozzárajzolni a hiányzó részleteket, vagy kompenzálni egy áthidaló megoldással. És akkor tegyük gyorsan hozzá, hogy az 5DmarkIII test továbbra is millió közelében jár a boltokban, míg a GH4 csak valamivel drágább, mint 400k. A modellekhez kapható Canon vagy Lumix prime lencsékre is igaz ez az árdifferencia. Mi a Lumix GH mellett tettük le a voksunkat.

 

Összegzés:

Ha általában nem gyenge fénykondíciók közt forgat valaki, vagy pedig nem zavarja, hogy a mélységélesség tartomány viszonylag nagy a képein, akkor jobban jár, ha egy FF gép árából vesz kettő MFT-t a megfelelő lencsékkel, és máris képes kétkamerás felvételt készíteni, tisztább képminőségben. 😉

 

.

.

.

 

Na jó, nézzünk meg még egy Sony Alpha A7s holdas anyagot.